Gyógyító mélység
Barlangi sportterápia a Ferenc-hegyi-barlangban
Farkas jön utánam, a többiek kint maradnak! – hallatszik Laci (bácsi) határozott utasítása. Mire odaérek, már a kisfiamat sem látom, csak a nemrég kibontott járatot, melyben mindketten eltűntek. Nem telik el sok idő, és a fejlámpa fényét maga előtt tolva megjelenik egy sisak, nem sokkal később követi egy piros overall, a kettő között pedig egy büszke mosoly.
Gazdája már gyakorlottnak számít a gyerekek közt, ennek szól a mostani elismerés. És emiatt küldik már őt előre máshol is, hogy az újak meg tudják nézni, hogyan kell egy adott szűkületet leküzdeni. A csoportot vezető barlangász által jó pedagógiai érzékkel adagolt „felelősség” nagyon jó hatással van a srácra, így nem kérdés, hogy jöjjünk-e legközelebb.
Talán már nem is lenne feltétlenül szükséges, de ez azon kevés dolgok egyike, amin akkor is szívesen vett(ünk) részt, amikor muszáj volt. A kötelező programot pedig kevés gyerek szereti. De ez kivétel, és a többieket elnézve úgy tűnik, nem csak nálunk.
A kivételt barlangi sportterápiának hívják, és csak most, leírva döbbenek rá, hogy mennyire nem kezelésnek érezzük…
Pedig bő egy évvel ezelőtt szinte utolsó szalmaszálnak tűnt. Évekig csak hallgattuk az orvos találgatásait, és sokszor hallgattuk éjszakánként gyerekünk sípoló lélegzését, próbálva felkészülni arra, hogy a fulladást megakadályozzuk… Majd jött a suli, és az első osztályt majdnem ismételnie kellett a sok hiányzás miatt…
A következő tanév elején (sajnos komolyan vettem a 7 éves alsó korhatárt) a következő telefonbeszélgetés zajlott le:
– Jó napot kívánok, a gyerekemet szeretném barlangi sportterápiára vinni. Nem asztmás, de van valamilyen tüdőproblémája…
– Nem túlsúlyos a gyerek?
– Nem, dehogy.
– Ön fogja elkísérni?
– Igen.
– Ön sem túlsúlyos?
– Nem. Ugyan van egy kis pocakom…
– A végére nem lesz!
Hát így indult… pár nap múlva ott álltunk a Rózsadomb egyik utcájában, és miközben átvettük az overallokat és a fejlámpás sisakokat, kémleltük a környéket, nyomát sem látva a barlangnak. Nemsokára megoldódott a rejtély, csak pár métert kellett menni, majd egy felnyitható vasajtón megkezdtük a leereszkedést a Ferenc-hegyi-barlangba.
A Gömb-terembe érve két részre osztották a csapatot, én természetesen a kisebb/gyakorlatlanabb gyerekekkel tartottam. Még ezen a csoporton belül is külön figyelmet kaptam bizonytalan mozgásom miatt. Egy-két hónappal korábbi bringabaleset következtében gyakorlatilag nem hajlott a jobb lábam. Ezenkívül már csak a tüdőmnek kellett megküzdeni a szokatlan igénybevétellel, újabb aggodalmat váltva ki a kísérő barlangászokból… de végül kijutottam, sőt. Kiderült, hogy a közel háromórás harc a térdem számára egy koncentrált gyógytornával ért fel, a barlangból kiérve újra működött. Még pár alkalom, és teljesen panaszmentessé váltam… pocakmentessé nem, mert azért csodák nincsenek… 🙂
Bár… a barlangi sportterápiát asztmás és egyéb tüdő-, illetve légúti problémával küzdő gyerekeknél alkalmazzák igen nagy sikerrel, ezért gyerekem gyógyulását természetesnek vették. Számomra azonban ez felér egy csodával, így a barlangászok mellett hála az égieknek is!
Továbbra is járunk tehát, hiszen az egészségmegőrzés és a kondicionáló edzés mellett csapatépítő tréningnek sem utolsó… jól összekovácsolódtunk a sráccal. Lelkesen magyarázza most is, hogy kb. 15 méter után egy agyagdugó zárta el az utat, így vissza kellett fordulniuk… nem sokkal később pedig újra ámulatba ejt azzal, hogy tudja (velem ellentétben), az adott szűkület után a Sárkányfog következik.
Hasonló kifejező nevekben egyébként nincs hiány, az Éva-kürtőtől a Pokol tornácáig. És a Bordaroppantóban is hamar érezhető, miért ezt a nevet kapta a keresztségben…
Természetesen a gyerekek a legnagyobb biztonságban vannak, a nehezebb vagy minimális veszélyt is rejtő szakaszokon a kísérők régóta begyakorolt rend szerint elhelyezkedve vigyázzák minden léptüket. Konkrét utasításokat adnak, hogy miként küzdjék le az adott akadályt, ha kell, kézről kézre adva segítik át őket.
Mozgás, közösség, jókedv, gyógyulás – ritkán adatik meg ennyi minden egy helyen. Hogy ennek ellenére miért nem ismert széles körben, vagy uram bocsá’, miért nem támogatja a kezelésnek ezt a (hatékony) formáját az egészségbiztosító? Na ez megérne egy misét…
Fotók: Filei Károly