Hol van már a tavalyi hó?

Stuhleck újra – avagy hogyan NE ugorjunk neki lendületből a havas lejtőnek tél elején, ha gyerkőcünk csak most tanult meg síelni.

Eljött a tél újra, s bár hó még nem esett – még komolyabb hideg sem volt igazán – osztrák barátaink nem tétlenkedtek, megszórták hóágyúval a magasabban fekvő sípályákat.  Sípályák felét.  Na jó, negyedét. Na jó, legyünk őszinték és pontosak, Semmering Stuhleck pályarendszerén fújtak egy kis havat az egyik felvonó alá… de semmi baj. A körülményekhez képest tökéletes lett volna az élmény, mert talán csak a december 5-i dátum miatt, de alig voltak emberek a pályán, a hó ahhoz képest nem volt rossz, a felvonóknál soha nem állt senki, a nap meg ragyogott fenn az égen.

Stuhleck – tél nélkül kezdődött el a téli szezon

De egy picit vágjunk a történet elébe, ugorjunk vissza ez év január-februárjára, mikor is egész jó hóviszonyokat  találhattunk  itthon is, Eplényben komoly tömegek akartak és tudtak is síelni – ha kivárták a félórás sorokat a felvonónál vagy éppen a kasszánál, hogy bérletet vásároljanak. Így voltunk mi is párszor 5 és fél éves lányommal, a tanulópályán húzogattam, tologattam néhány alkalommal, majd egy mönichkircheni csúszkálás után kénytelen voltam belátni, hogy nem vagyok elég hatékony. Vagy csak kishitű voltam? Mindegy. A lényeg, hogy végül egy eplényi síoktatónál kötöttünk ki, gondoltam hátha egy idegenre jobban fog figyelni, és nem fog visszadumálni meg okoskodni. Így is volt. Pár óra után – feltételezhetően az én fáradságos munkám gyümölcseként is – komoly javulás állt be kislányom sítudásában. És lényeg a lényeg: a szezon végén, Stuhlecken már együtt csúsztunk a nagy pályán, egész jó tempóban. Majdnem, hogy hasítottunk lefelé. Boldog voltam, hogy végre én is tudok csúszni… meg egyebek miatt is…

Nyáron, a legnagyobb hőségben, amikor felmerült, hogy menjünk-e le a tóra fürdeni egyet, az volt a válasz, hogy inkább síelni menjünk. Örültem, hogy ez a kocka már el van vetve…

És eljött végre a tél újra. December elején már több pályán is szezonnyitást hirdettek Ausztriában. Kaptunk mi is az alkalmon, hogy gyerünk, irány Stuhleck, csússzunk egyet gyorsan…

Amelyik pályán volt hó, az rendben volt

És itt követtem el egy fatális hibát. Magamból indultam ki. Pontosabban az én sítudásom alakulásából az elmúlt 25 évben. Gyerekként – legyünk őszinték – vacakul síeltem, jóanyám (aki nem tudott síelni) hathatós oktatási módszerei ellenére is abban merült ki a tudásom, hogy egyenes vonalú, fokozatosan gyorsuló mozgással haladtam – egészen a csúszásra alkalmas terület végéig (gödörjátszóterek partfala, szőlőhegyek havas földútjai, legjobb esetben bükkszentkereszti sípálya) ahol is próbáltam maradandó sérülések nélkül elesni. Egyszer voltam egy iskolai síversenyen is, ahová elküldtek, mint olyan valakit, akinek a lábán volt már síléc. Értékelhetetlen volt az eredményem…

Aztán elköltöztünk a régióból, és hogy hogy nem, vagy tizenöt évig nem volt a lábamon léc. Amíg egyszer az egyik télen, Ausztriában egy sípálya mellett autóztunk, és valahogy megkívántam a síelést. Béreltem gyorsan cuccot, és már ültem is a felvonóra. Izgultam erősen, de valahogy jóleső érzés volt, hogy újra csúszhatok, mert a gyerekkori emlékeim igenis pozitívak voltak azért. És csodák csodájára, öt percnyi bénázás után, ezerszer jobban síeltem, mint valaha bármikor is előtte. Rendes, koordinált mozgásom volt, csóválgattam lefelé a kék pályán, mint valami rutinos amatőr. Egyszerűen valahogy megérett bennem a mozgás, amit gyerekként képtelen voltam elsajátítani.

Szóval azt hittem naivan, hogy kislányom – aki februárban sokkal jobban síelt 5 és fél évesen, mint én 14 éves koromban –, egy szűk éves kihagyás után szárnyalni fog a lejtőn. Így álltam hát a dologhoz. Óriási hiba volt.

Indulás a panoráma-étteremtől

Ahogy kiszálltunk Stuhlecken a középső állomáson, és átcsúsztunk a másik felvonóhoz, még szinte minden rendben volt, de amikor a panorámaétteremtől  indultunk volna lefelé, örömkönnyek helyett inkább a félelem könnyei csillantak a szemében. Nem vettem komolyan, csak nógattam, hogy jöjjön már, ne féljen, hiszen itt már lecsúszott simán februárban, de egyre bátortalanabb lett, én meg egyre ingerültebb. Magamban.  Aztán megfogta a botom végét, és mint egy vontatórúdon, úgy vezettem lefelé. A lift alatti lankán egészen összekapta magát, azt hittem végre elkapta a fonalat újból, és most már simán megyünk majd lefelé. De nem. Az első meredekebb szakaszon elesett és rögtön sírásra görbült a szája. Húsz perces hisztis szakasz következett ezután, hogy minek jöttünk ide, ő nem is akart síelni, satöbbi… esett-kelt folyamatosan, egyszerűen leblokkolt és pánikolt.

Mindent megpróbáltam, hogy belejöjjön újra

Ezután egy kis gyaloglás jött. Teljesen leizzadtam addigra már, türelmem elfogyott, semmi eszközöm sem maradt – úgy éreztem –, amivel visszahozhatnám a pályára. Vidámsággal álcáztam tehetetlenségemet. A hó mellett gyalogolt a fűben lefelé, és közben hol sírdogált, hol azt hajtogatta, hogy nem akar gyalogolni, mert nyomja a bakancs a lábát.

– Na gyere, állj vissza a lécre – mondtam, ahol kiszélesedett és ellaposodott a pálya. Belelépett a kötésbe, elindult, és… nem is tudom mi történt vele. Nekiállt csóválgatni, karistolt lefelé, mint a szél. Alig tudtam utolérni. A legalsó szakaszt is simán vette. Ekkor csillant először öröm a szemében.

És egyszer csak elindult…

– Gyerünk gyorsan fel! – szólt rám, és már csúszott is be a kapun a liftbe. Végre én is megnyugodtam. Jó nagy kő esett le a szívemről. Egy és egynegyed óra alatt vergődtünk le elsőre. Másodikra tíz perc alatt, nevetve, kényelmesen. Igazi örömsízést hoztunk össze a végére. Boldog voltam, hiszen már vagy hat éve vártam erre a pillanatra…

Már vagy hat éve vártam erre a pillanatra

De mardosott belül a lelkiismeretfurdalás a hevességem és türelmetlenségem miatt, és hogy nem készítettem fel  lányomat lelkileg kellőképpen,  amivel majdnem elrontottam az egész napot. És akár egy életre elvehettem volna a kedvét a végtelen havas lejtőktől. Milyen kár lett volna érte…