Gyerekkel Nassfelden
Az előző síszezont Nassfelden kezdtük, 9 és fél éves kisfiam első sízése volt. Nassfeld, a maga 110 kilométernyi pályarendszerével és a messze osztrák átlag fölötti napsütötte óraszámával egyébként is rég rajta volt a síbakancslistán. Okozott némi bizonytalanságot, hogy Karintia több más síterepével ellentétben itt kevésbé hangsúlyozták a családközpontúságot, de végül meggyőztem magam, hogy Ausztriában minden hely családbarát, és ebben nem is tévedtem. Ezúton is mindenkit bátorítok, hogy ha teheti, utazzon bátran gyerek(ek)kel nyugati szomszédunkhoz, télen-nyáron ajánlott úticél, az élményt pedig csak fokozza annak az átélése, hogyan viszonyulnak ott a gyerekekhez.
A helyszín kiválasztása megtörtént, nagyjából egy hónappal az utazás előtt, már csak egy hátráltató tényező volt, nevezetesen, hogy egyik gyerekem sem tudott síelni. Avagy sízni. De most ne ezeket a határokat feszegessük. A feladat adott volt, négy hétvége állt rendelkezésre, hogy a srácok pályaképesek legyenek. Amiből végül csak három lett, hogy tovább fokozzam az izgalmakat. Bár az akkortájt nyílt újpesti sísulinál ezzel a küldetéssel nem sokat lendítettem az adrenalinszinten, simán elvállalták. Egy magánóra szombaton, egy vasárnap, mindez háromszor. Az összesen 6 óráról úgy gondolták, elegendő lesz ahhoz, hogy együtt tudjunk mozogni a pályán. Sőt, még az is elhangzott, hogy örüljek az utolsó szezonomnak, amikor még lépést tudok tartani velük… hát ebben azért nem lett igazuk.
Gyerekekkel kapcsolatban örök kérdés, hogy vegyünk-e nekik felszerelést vagy inkább kölcsönözzünk? Racionálisnak az tűnik – nem saját kútfő, beszerzés közben kaptam a tippet –, ha növésben levő gyerekünknek inkább használt felszerelést veszünk, és azt cseréljük a következő szezonban. Így mind az új cuccok értékvesztését, mind a kölcsönzési díjakat megspórolhatjuk.
Mi kölcsönöztünk, legalábbis lécet és bakancsot. Egyrészt, mert a síiskolában ezt nagyon kedvezően lehetett – az oktatás idejére mindenképp –, másrészt mert fennállt a kockázat, hogy a fiúknak nem ízlik ez a sport, vagy valamelyikük végül nem utazik. Ez utóbbi sajnos bejött, de szerencsére a sízést megszerették, és tényleg mindketten óráról órára egyre ügyesebbek lettek. Köszönjük, Peti!
Az oktatások ideje alatt futottam a pályával szemközti Farkas-erdőben, fizikai felkészülés címén, a felszerelés többi része is összeállt – sisak és síszemüveg esetén nem tartom jó ötletnek a használtat, így a kölcsönzést sem –, végül útnak indultunk, bár betegség miatt nagyobbik fiam nem tartott velünk.
Indulás előtti napokban (sőt, hetekben) figyeltük a síterep honlapját, az utolsó, egyre pontosabb előrejelzések fényében nagyjából felkészültünk arra, ami ránk vár. Nagyjából. Tudtuk, hogy a december eleji havazás nyomai a völgyekből eltűntek – így a szálláshelyünkkel szembeni esti szánkózásnak annyi –, viszont a hegyen tartja magát a nagyjából méternyi hó, a tartós zavartalan napsütés ellenére is. Öt napot (pontosabban négy éjszakát, és ami előtt meg utána belefér) készültünk ott tölteni, erre az időszakra némi változást prognosztizáltak.
A 8-ason mentünk, majd odaát a megfelelő autópályán, nem lehet eltévedni. Az útmenti fákat vastagon lepte a zúzmara, sütött a nap, gyönyörű volt, tényleg. Meglepő módon néhány száz kilométer autópályás szünet után Hermagorban ugyanez a kép fogadott, sétáltunk is este egyet.
Szállásunk a Lerchenhofban volt, a kis biedermaier kastélyszálló ajánlott mindenkinek, aki meghitt bázisra vágyik ebben a térségben. Bár kétségkívül a romantika a jelszó, tőlünk sem jöttek zavarba, sőt, Farkas kiváló tréfáit vacsora közben még jobban is viselték nálam. Egyébként is nagyon jó fejek a gyerekekkel, de erről már esett szó. Arról viszont még nem, hogy a Lerchenhofhoz több gazdasági épület is tartozik, nagyon sok mindent megtermelnek maguknak, illetve a vendégeknek. Amit nem, az is a környező gazdaságokból származik. Ennek is köszönhetően igen rendben volt a sokfogásos vacsora. A gyerekmenü kevésbé volt változatos, a kisfiam ezen belül is mindig ugyanazt kérte: bécsiszeletet hasábburgonyával és ketchuppal. A tányéron zajló thriller kellékei, fantáziájának és a sízés utáni fáradtságnak köszönhetően.
Mondhatnám, hogy ezek voltak a nehezebb pillanatok, de tulajdonképpen nem volt ilyen. Nagyon jól megvoltunk végig. Tudom, hogy sokan vannak, akik nem indulnának el egy 9 éves gyerekkel hosszabb útra, csak ha rendelkezésre áll anya, nagymama vagy egyéb segéderő. Nekünk óriási élmény volt együtt utazni, mindenkinek csak ajánlani tudom, tényleg igazi csapatépítés.
Másnap reggel elgurultunk a Millenium Express völgyállomásához, kiváltottuk a 3 napos bérleteket, és kezdetét vette a kaland, legalábbis annak síelős része. Abban maradtunk, hogy elsőre nem megyünk fel a hegyállomásig, hanem kiszállunk előtte egy megállóval (két köztes állomása van az összesen 6 km-t megtevő kabinosnak), és az ott található gyakorlópályán csúszunk aznap, másnap pedig majd meglátjuk.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy havon, igazi sípályán hogyan mozog majd a srác. Jelentem: otthonosan. Talán hármat fordultunk a csákányossal, és már el is hagytuk a helyszínt, sőt, a színt is, hiszen onnantól már csak piros pályán síztünk. A választás az 50-esre esett, a kabinos hegyállomásától (Madritsche, 1990 m) induló pálya 3,5 km hosszú. Alsó részén található egy tányéros felvonó, így ott is csúszkáltunk párat, majd a 4-es ülőlifttel (Sonnleitn) felmentünk, és felfedeztük a 63-as pályát, amely szintén nagy kedvenc lett a maga 2,4 kilométerével és kiváló lejtésével.
Az első – csütörtöki – nap délutánján már egyre erősebben fújt a szél, és látszott, hogy bizony rossz idő közeledik. Szorosan ehhez az élményhez, azaz a metsző szélhez kötődik az a felismerés, hogy a leginkább modernségét hirdető Nassfelden nincsenek buborékos felvonók – legalábbis mi nem láttunk –, pedig sokkal kisebb síterepeken helyeznek üzembe szél elleni védelemmel ellátott ülőlifteket, és akkor a fűtött ülésekről ne is beszéljünk.
Gyerekkel Karintia azért is jó választás, mert általában sok a napsütés, így sokkal inkább pozitív élmények kötődnek a sízéshez, mintha borús, szeles időben próbálnánk a lurkóval megszerettetni ezt a sportot.
Másnap csak félórával az üzemkezdet után indultunk felfelé a Millenium Express-szel, és arra lettünk figyelmesek, hogy a harmadik szakaszon tele vannak a szembejövő kabinok… amikor a tetőn kiszálltunk, megértettük. Alig pár métert lehetett látni, tejköd volt.
Óvatosan síelgettünk, időnként, rám való tekintettel az 50-es aljánál, mert én szeretek látni sízés közben, és az a pályarész, a tányéros mellett, fürdött a napban. De az örömsízés nem tartott sokáig, mert ha az én kedvemért csúsztunk egyet-kettőt ott, akkor kölcsönösségi alapon utána vissza kellett menni a székessel a tetőre.
A szombati nap, az utolsó teljes sínapunk végképp ennek jegyében telt, kellemetlen idő volt a nagyon erős szél miatt, és már tömeg is, ami érthető módon mindig az éppen látható pályákra összpontosult. Talán ezért is, de gyorsan romlott a pályák állaga. Az volt az érzésem – bocs, Nassfeld –, hogy az előkészítést sem vitték túlzásba, az előszezon meg a rossz idő miatt, így már dél körül elég lesújtó volt a helyzet egy-egy szakaszon. Emiatt is, no meg a kíváncsiságnak köszönhetően is, ha a látási viszonyok engedték, újabb pályákat fedeztünk fel.
További pályaszámok és felvonónevek helyett jöjjön egyféle összegzés, leginkább Farkas első sízésének szemszögéből.
Az hamar kiderült, hogy az ő kedvét a cudar idő sem tudja szegni, egyszerűen imádta a sízés minden percét. Nagyon magabiztosan tájékozódott a sípályán, ami a köd miatt különösen megnyugtató volt. Persze, ebből olyan vicces jelenetek is következtek, hogy amikor nem akartam lemenni egy számunkra még új, a sűrű köd miatt teljesen beláthatatlan pályán, hátraszólt a válla fölött, hogy „csak gyere utánam”, és már tűzött is lefelé. Én meg nyilván azonnal utána.
Apropó tűzés. Bár még nyilván nem párhuzamos lécvezetéssel sízett (legalábbis forduláskor), nagyon bátran és nagyon gyorsan jött, így be kell vallanom, hogy a harmadik nap végén már nem mindig tudtam tartani vele a lépést, a jeges, buckásodott pályákon elfáradtam. Vele ellentétben, persze. Így szó szerint tartottam egy rövid kávépihenőt a kedvenc hütténkben, de ő nem jött be, csak ugrándozott vidáman a hóban.
Ami legalább ennyire meglepett, az a felvonózás volt. Tulajdonképpen az összes típust kipróbáltuk, és pl. a 65-ös piros pálya melletti igen meredek és közel 1 km hosszú csákányost is ugyanolyan nyugodtan használta egyedül, mint a tányérost, és a székesekhez való odacsúszáskor sem volt semmilyen probléma. Akinek gondot szokott okozni a felvonózás, tudja, miről beszélek.
Kétségkívül a legnagyobb élmény számomra az volt, ahogy ő megélte élete első sízését. Hasonlót kívánok mindenkinek, aki útnak indul a gyerekével, és tényleg, tegyétek ezt meg akkor is, ha éppen a kedvesetek vagy más, az utazás kényelmét fokozó – értsd: a gyerekkel helyettetek foglalkozó – családtag nem tud veletek tartani.
Nassfeld nem indított túl jól, bár ebben kétségtelenül a mostoha időjárás is közrejátszott. Azóta már túl vagyunk pár sízésen – hála az égnek a nagyobbik fiammal együtt is, akit szintén rabul ejtett ez a sport –, és szerintem előbb-utóbb újra megadjuk az esélyt a síterepnek. 🙂